Hiedelmük szerint az egészség megóvásáról, a betegség távoltartásáról a sámánok magyar megfelelői, a táltosok gondoskodtak. A földi és a túlvilági élet közötti kapcsolatteremtésük kellékének, a dobbal való gyógyításnak az emlékét gyermekflorklórunk is őrzi. A betegségek és a bajok "természetfeletti" elhárítása mellett "terápiájukban" nem csekély szerepet játszott a korábbi esetekben szerzett tapasztalat is. Számos egyszerű, de célravezető gyógyító eljárást ismertek, beleértve a sebesülések, csonttörések ellátását, de a betegségek gyógynövényekkel való kezelését is. Az ősi terápia elemeinek töredékei a kultúraváltásokat is túlélve a népi gyógyításban máig fennmaradtak.
A szülésnél a bábák segédkeztek. Az ősmagyar vallás Boldogasszony nevű istenasszonyától remélték a szülés segítését, az anya és a gyermek oltalmazását. A betegekről, öregekről, a munkaképtelenné váltakról vérségi, családi vagy nemzetségi kötelékben gondoskodtak.
A nomád népekhez hasonlóan a természeti környezetet, és kiváltképpen az emberi lét nélkülözhetetlen feltételét jelentő vizeket különös tiszteletben tartották. Nem ritkán az életszükségletet biztosító víz mellé is települtek. Testük tisztántartására nagy gondot fordítottak. Bíborbanszületett Konstantin császár művéből tudjuk, hogy az általa türknek nevezett magyaroknak bőrmedencés "fürdőkádjaik" voltak.
A letelepedés, az államalapítás, a kereszténység felvétele átformálta a magyarság életének szinte minden területét, beleértve az egészségről való gondoskodást is. A keresztény hitre térítő, nyugatról behívott szerzetesek magukkal hozták az ókori orvostudomány fennmaradt töredékeiből álló, saját tapasztalataikkal kiegészített ismereteiket, és karitatív szemlélettel végezték a betegek gyógyítását.
Szent Benedek reguláját, amely előírta a betegek ápolását, a később alapított rendek is példának tekintették. A kolostorokban a beteg szerzetesek számára berendezett infirmariumokat az átutazó és gyengélkedő zarándokok befogadására létesített szálláshelyek és a család nélkül maradt szegények, elaggottak gyámolítását szolgáló ispotályok követték, amelyekben testi és lelki gondozás történt, a terápia háttérben maradt. Az ispotályokban ápoltak a szerzetesekéhez hasonló szabályok szerint éltek, és kötelességük szerint jótevőik lelki üdvéért imádkoztak. Az intézményes, karitatív betegápolás további folytatói lettek a betegápoló lovag- és ispotályos rendek is.
A középkor korai, falusias jellegű városaiban az emberek még nyitott térségekben éltek, és a szabad ég alatti élethez szoktak, környezetük rendben- és tisztántartásáról maguk gondoskodtak, egészségüket magánügyüknek tekinthették. A középkor "virágainak" nevezett, védelmet jelentő, fallal körülvett városokban azonban, ahol előbb-utóbb minden talpalatnyi hely beépítésre került, azok a szokások és viszonyok, amelyek szabad térségben veszélytelennek tűntek, a lakosság összezsúfolódásával már az egészségre nézve ártalmas tényezőnek minősültek. A városokat a járványos betegségek hamar rádöbbentették, hogy az egészség a városban nemcsak az egyén magánügye. A magas halálozási aránnyal járó járványok pusztításait a természetes szaporodás nem volt képes ellensúlyozni, emellett jelentős gazdasági, társadalmi és morális kihatással is jártak. A középkori járványok az egykorú szerzők laikus és hiányos tünetleírásai miatt nem mindig identifikálhatók pontosan.
A középkor első kétharmadát sújtó lepra Magyarországon is szedte áldozatait. A leprások elkülönítésére a városfalakon kívül leprosoriumokat létesítettek, amelyekben "Szent Lázár szegényei" meghatározott rendszabályok szerint éltek. A lepra elterjedésére utalnak a "lázár" és a "poklos" összetételű helyneveink. Gyakoriak voltak a különböző időkben változó hevességgel dúló pestisjárványok, amelyeknek áldozatul esett a népesség tekintélyes része. Pusztításukhoz hozzájárultak a természeti katasztrófák, árvizek, sáskajárások, aszályos évek, amelyek a termés elveszésével, éhínséggel jártak, és legyengítették a lakosságot. Magyarországon először 1510-ben Saltzmann János nagyszebeni orvos alkalmazta a vesztegzárat, amellyel sikerült megvédenie a környéken pusztító pestistől a várost.
Az ország egyes területei gyakran váltak hadszíntérré. A harcoló seregekben nem volt ismeretlen a vérhasjárvány sem. Több hadjárat sikertelenségét a későbbi korokban is okozták járványok.
Előfordult a tömeges méretű anyarozsmérgezés is. A szent Antal betegápoló rend tagjai nemcsak ápolták, hanem anyarozsmentes gabonával, szennyezetlen lisztből sütött kenyér osztásával is segítették az ergotizmus sújtotta lakosságot.
Pszichés járványnak tekinthető a flagellánsok ("önostorozók") vezeklő mozgalma, amelyre a Képes Krónika miniatúrája is utal. A XV. század végén a sudor Anglicus (angol izzadás) ütötte fel a fejét.
Ekkor jelent meg a szifilisz is, és társadalmi rétegtől függetlenül gyorsan terjedt. Még Bakócz Tamás érsek is megkapta a betegséget.
A fejlettebb városok polgáraik egészségének a megóvására, a járványok elhárítására statútumaikba egészséget védő rendszabályokat iktattak be, és a közegészségügy minden területén nagy lépést tettek előre. Nagyobb gondot fordítottak a tiszta ivóvíz biztosítására, az élelmiszerellátásra, a piacok ellenőrzésére és felügyeletére, a vízvezeték- és csatornaépítésre, az utcák tisztántartására és lekövezésére, gyógyszertár felállítására, a közegészségügy és a személyi higiéné tekintetében fontos fürdők építésére. (A tisztálkodás és a fürdés elhanyagolása, a fürdők bezárása a szifilisz megjelenése után kezdődött!) A városoknak gondoskodniuk kellett a munkaerejüket vesztett rokkantakról, támasz nélkül maradt öregekről, szegényekről. Ezért az egyházi kezelésben lévő ispotályokat, amelyek (sokszor nem csekély) javait az egyházi javadalmas tetszése szerint használhatta fel, saját szolgálatukba állították, és szükségleteiknek megfelelően újakat állítottak fel. Az ispotályok polgári kezelésbe kerülésével a szegénygondozásban fordulat állt be. Az egyházi kézben lévő ispotály kapuja mindenki előtt nyitva állt, viszont a városi ispotály gondoskodása csak a városbeliekre korlátozódott. Szinte minden városunkban volt ispotály, amelyet a Szent Lélekről, szentekről, leggyakrabban Szent Erzsébetről neveztek el.
A városokban a közegészségügyi szervezettség jeleként egyre gyakrabban tűnt fel a medicusnak, Arztnak nevezett orvos, akinek neve mellől még hiányzott az egyetemi fokozat. A legfejlettebb városokban már megjelent az egyetemi végzettséggel rendelkező, physicusnak is nevezett orvosdoktor is. A szerződtetett városi orvosnak a szegényeket ingyen kellett gyógyítania. Budán már 1303-ban működött orvos, Péter physicus et apothecarius személyében.
A képzett orvosok száma nem volt nagy, távolról sem felelt meg a városok lélekszámának, a kisebb városokból és vidékről pedig teljesen hiányoztak. Orvosi segítségüket csak a gazdag vagy tehetős rétegek tudták igénybe venni. A köznép betegsége esetén a magas elméleti képzésben nem részesült, gyógyító ismereteiket a gyakorlatban szerző sebészekhez, patikár(i)usokhoz, fürdősökhöz, borbélyokhoz és népi gyógyítókhoz fordult.
Középkori egyetemeink közül az 1367-ben felállított pécsinek, az alapításra engedélyt adó pápai bulla értelmében elvileg lehetett orvosi fakultása, az l395-ben létrehívott, majd 1410-ben újjáalapított óbudai és az 1467-ben megnyitott pozsonyi egyetem pedig bizonyítottan rendelkezett orvosi karral. Működésük rövid időtartama alatt azonban nem válhattak hazai orvosi műveltségünk és egészségügyünk hathatós tényezőivé. A középkor századaiban a hazánkban működő képzett orvosdoktorok még többségükben külföldről ideszármazottak voltak. Bevándorlásuk irányát dinasztikus kapcsolataink is befolyásolták. Az orvosi hivatásra készülő magyar diákok stúdiumaikat külföldi egyetemeken folytatták.
A reformációt követően a magyar diákok egyetemjárásának iránya felekezetek szerint változott, hasonlóképpen az ispotályok és ispotályalapítók katolikusokra és protestánsokra különültek.
Az ispotályok 1541, az ország három részre szakadása után lassan lepusztultak. Jól szemlélteti a helyzetet Telegdy Miklós pécsi püspök megjegyzése: "Mostan az ispotályoknak a jövedelme csak Isten tudja hova kél. Az ispotálymesterek és egyéb ragadozók osztoznak sok helyen véle s vendégeskednek belőle". A mohácsi csata után, amelynek halottait Kanizsai Dorottya temettette tömegsírba, az egészségügyi viszonyokban is visszaesés következett be. A külföldről jött zsoldosok sokféle betegséget hurcoltak be a táborokba és a várakba, a benyomuló török seregek nyomában pedig megjelentek a keleti járványok. A pestis csaknem minden évben felütötte a fejét. Az áradásos, elmocsarasodott vidékeken számos betegség pusztított, endémiássá vált a malária, a hadjáratokat követte a dizentériajárvány. Különösen rettegett lett a seregekben a "febris castrensis", a "morbus Hungaricus"-nak, "hagymáz"-nak is nevezett "tábori tífusz". A hadseregek körében, amelyeket prostituáltak is követtek, tovább terjedt a szifilisz.
Egészségvédelemről csak a töröktől meg nem szállt területeken, a Királyi Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségben lehetett beszélni, mindenekelőtt a királyi, fejedelmi, főúri udvartartásokban és a városokban. A fallal nem védett települések mindenütt ki voltak téve a járványok behurcolásának.
Az országgyűlések gondjai között a gyakori járványok ellenére nem nagy szerepet játszott a közegészségügy, erre vonatkozóan törvényt sem hoztak. I. Ferdinánd 1552-ben kibocsátott rendtartása, az Ordo politiae már szólt az orvosokról, gyógyszerészekről, bábákról. Az állam intézkedései mindenekelőtt a járványok elhárítására és a vesztegzárak felállítására vonatkoztak. Az 1562-ben elrendelt, a későbbiekben is példának tekintett Infectionsordnung, minden későbbi Ordo pestis mintája, jó tájékoztatást ad a járványellenes rendszabályokról és azok szelleméről. I.Miksa 1576-ban kibocsátott rendelete az orvosi működést hiteles egyetemi oklevélhez kötötte. A rendeletek Magyarországra nézve nem voltak kötelezőek, mégis hatást gyakoroltak a magyar közegészségügyre, különösen a Habsburg területekkel határos régiókban.
A képzett orvosokban még mindig nagy volt a hiány, ezért sokszor a főúri udvarokban szolgáló, vagy a városi alkalmazásban álló orvosokat kérték kölcsön, jóllehet ez az orvosnak hosszú és fárasztó utat jelentett, vagy ami gyakori eset volt, levélben kértek orvosi tanácsot.
Az orvoshiányon azzal is próbáltak segíteni, hogy a főúri mecénások és a városok támogatták a külföldön orvostudományt tanuló diákokat. A Felvidéken és Erdélyben a XVI-XVIII. században gyakran megtörtént, hogy a gyakorlati ismereteket itthon, egy elméleti felkészültségéről is híres orvos (Görgey Pál, Fischer Dániel, Moller Károly Ottó, Pápai Páriz Ferenc, Vízaknai Bereck György, stb.) mellé szegődve, előtanulmányok formájában, "orvosi magániskolában" szerezték meg az orvosi pályára készülő diákok. A hiányos orvosi ellátás miatt a lelkészek és a református kollégiumokban az orvostudományban képzett tanárok (Balsaráti Vitus János, Czanaki Máté, Pápai Páriz Ferenc) is adtak egészségre vonatkozó tanácsokat a rászorulóknak.
Az első hazai közegészségtani kiadvány Kyr Pál az ifjúság használatára írt, 1551-ben közzétett Sanitatis studium c. könyve. Pápai Páriz Ferenc Pax corporis c. munkája az orvosi ellátást nélkülöző lakosságnak íródott "�házi cselédes gazdáknak és gazdaasszonyoknak, és az ügyefogyott szegényeknek, akiknek nincsen mindenkoron kezük ügyében értelmes orvos: kiváltképpen falukon, ahol hamarább talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember." Az olvasóközönség gyógyulását segítő célzattal íródott Méliusz Juhász Péter, Beithe András füves könyve is. Az orvostudomány iránt érdeklődő olvasók a kor színvonalán, magyar nyelven olvashatták a fiziológiai és orvosi ismereteket Apáczai Csere János Magyar Enciklopédiájában.
Az előző századokhoz hasonlóan részt vettek a gyógyításban a sebészek, patikár(i)usok, borbélyok, fürdősök is, mindemellett tág tere nyílt a kuruzslásnak és a babonának is.
A nemesi családokban a gondos háziasszonyok gyűjtötték a "receptákat", és patikaládáikban ott voltak a legtöbbször gyógyfüvekből összeállított háziszerek. Szokássá vált a gyógyfürdők látogatása és a gyógyvízivás is.
A Rákóczi szabadságharc alatt a kuruc államvezetés nemcsak a pestisjárvány megfékezésére hozott védőintézkedéseket, hanem megszervezte a sebesült- és betegellátást a hadsereg egészségügyi szervezetén belül, valamint az "otthoni" orvosi kezeléseket a városi orvosok bevonásával.
A török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc leverése után a háborúktól megviselt országrészekben az élet visszatértével megfogalmazódott a kívánalom, hogy "minden helységnek az ő jövedelméhez képest a' szegények' számára különös ispitálja vólna." 1723-ban törvény kötelezte még a szerény anyagi erővel rendelkező városokat és a községeket is, hogy szegény betegeik ápolásáról maguk gondoskodjanak.
Az 1724-ben felállított Helytartótanács állami egészségügyi intézkedéseket is hozott. Elrendelte az egészségügyi személyek és intézmények országos összeírását, de az adatok összegyűjtése csak két évtized múlva valósult meg. Bizottságai, később ügyosztályai között az egészségügy is képviselve volt. 1752-ben rendelet született, hogy minden vármegye alkalmazzon képzett orvost, aki lehetőleg a megye székhelyén lakjon, ingyen kezelje a szegényeket, ha nincs gyógyszerész a gyógyszertárat is tartsa rendben, gyógyszereit mérsékelt áron adja, fizetéséről pedig a vármegye gondoskodjon. A rendelet értelmében a vármegyének sebészt is kellett tartania. Az 1754-ben kiadott rendelet megismételte, hogy orvosi gyakorlat diploma nélkül nem folytatható.
Az orvoshiány enyhítésére 1769-ben Egerben akadémiai jellegű, rövid ideig működő "püspöki orvosi iskola" létesült.
A hazai orvosi ellátottság biztosítására Mária Terézia 1769-ben orvosi fakultással egészítette ki az 1635-ben alapított nagyszombati egyetemet, amelyet a királynő Budára, majd II. József Pestre költöztetett. A karon a XIX. század hetvenes éveiig sebész-, szülész- szemész-, fogászmester és bábaképzés is folyt. Mária Terézia uralkodása alatt, 1770-ben került kiadásra a Generale normativum in re sanitatis, az egész országra vonatkozó általános egészségügyi szabályzat. A rendelet előírta, hogy minden vármegye és szabad királyi város köteles egészségügyi bizottságot rendszeresíteni, amelyek a Helytartótanács megfelelő bizottságának a fennhatósága alatt állnak. A bizottságok feladata volt az orvosok, sebészek, gyógyszerészek, gyógyszertárak, ispotályok, borbélyok, fürdősök és bábák feletti hatósági felügyelet. A szabályzat előírta a megyei fizikusok feladatait, az emberi és állati járványok idején az orvosi tevékenységet, a vesztegzár idején kötelező intézkedéseket, stb., emellett tartalmazta az orvosok, sebészek, bábák eskümintáját. A rendeletet több kiegészítő intézkedés követte a tisztiorvosok feladatkörének a részletezésével, amelyhez hozzátartozott az évenkénti jelentés a megye egészségügyi helyzetéről. A tisztiorvosi szolgálat vezetésére, a jelentések feldolgozására hozta létre a kormányzat 1786-ban az országos főorvosi állást.
Az orvosi karon 1793-ban az osztrák örökös tartományok egyetemeinek a megelőzésével felállították az államorvostan tanszékét, amelynek keretében az első félévben a törvényszéki orvostant, a másodikban az orvosi rendészetet (az egészségügyi rendeleteket és végrehajtásukat) adták elő, vasárnaponként pedig az életmentést és az elsősegélynyújtást. Az államorvostan első tanára, Schraud Ferenc országos főorvos a tífuszjárvány elleni védekezés szervezésekor hivatásának esett áldozatul.
A XVIII. század végén kezdte meg Rácz Sámuel magyar nyelvű tankönyveiben "a magyar orvosi nyelv pallérozását". A kor orvosi irodalmában az egészségre és az egészségügyre vonatkozóan több munka született. Kibédi Mátyus István Ó és új dietetikája az egészség megtartásának módjait tárgyalja. A mű számos eredeti és helyes megállapítást tartalmaz az életmódra és a táplálkozásra vonatkozóan.
A XVIII. században többször pusztító pestisjárványokat a század második felétől már sikerült leküzdeni. Az egykorú pestisirodalomból kiemelkednek a belga származású erdélyi járványorvos Adam Chenot munkái. Weszprémi István Debrecen és a hajdúvárosok tisztiorvosa felvetette a himlőoltás mintájára a pestis-immunizálás gondolatát.
A himlővel szemben évszázadokon át védtelenül állt minden társadalmi réteg. Pápai Páriz szavai szerint " közönséges nyavalya, úgyhogy ezer ember közül alig vagyon egy, ki valaha meg ne himlőzött volna." A himlő ellen "� a keserű könny tsepeken kívül más hatásos szert valójában nem esmért Európa." A XVIII. század elején már Magyarországon is ismert lett, de nem nyert általános alkalmazást a Keleten ősidők óta használt eljárás, az emberi himlővel való védőoltás. A variolatiót Európában Lady Montagu, a konstantinápolyi angol nagykövet felesége propagálta. Raymann Ádám János eperjesi magyar orvos azonban már ezt megelőzően alkalmazta az örmény és görög kereskedőktől tanult eljárást, amely Erdélyben és az oláh papok között is gyakorlatban volt. A Jenner felfedezésének, a vaccinatiónak a hazai megszervezése Bene Ferenc és Lenhossék Mihály nevéhez fűződik. A bevezetésével szembeni ellenállás miatt a papság segítségét is kérték, hogy szükségességét a szószékről is hirdessék.
A napóleoni háborúk nyomán terjedt a trachoma, ezért 1818-ban létrehozták az országos szemorvosi állást. A XIX. század első felében több "kórházat" is építettek.
Az 1831-ben kitört kolerajárvány védelmi intézkedései közül a parasztok nem egyet félreértettek (pl. a kutak bizmutporral kezelését mérgezésnek hitték), és kirobbantó okai lettek a "koleralázadás"-nak.
1831-ben indult meg az első magyar nyelvű folyóirat az Orvosi Tár. 1841-ben létrehozták a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlését. 1844-ben törvénycikk biztosította a magyar nyelv használatát.
Az 1848-as szabadságharc idején tervezet készült a közegészségügy átfogó rendezéséről, azonban a törvényjavaslatból nem lett törvény. A hadsereg egészségügyi ellátásának megszervezése mellett gondot jelentett a kolerajárvány leküzdése is.
A hazai orvosképzés, orvostudományi kutatás és egészségügy fejlesztés terén elévülhetetlen érdemeket szerzett Balassa János és Markusovszky Lajos. A "pesti orvosi iskola" néven ismert magyar orvostudományi iskola kiemelkedő személyisége volt egyetemünk névadója Semmelweis Ignác is. A magyar orvosi műveltség igényét Markusovszky az 1857-ben alapított Orvosi Hetilapban is megfogalmazta: "�életre való műveltség pusztán kívülről nem jöhet, és nem is jött soha, hanem önálló műveltség, valamint másutt, úgy hazánkban is csak nemzeti alapon és nemzeti nyelven fejlődhetik és virágozhatik föl, sőt, hogy más népek szellemi műveit csak akkor vagyunk képesek teljes becsük szerint méltánylani, és értékesíteni, ha irányukban a közös szellemi kincseket illetőleg nemcsak a vevő, hanem az eladó szerepét is kölcsönösen viseljük."
A medicina fejlődésével a képzés is differenciálódott. Új tanszékek, intézetek jöttek létre, a század utolsó harmadában nagy egyetemi építkezések kezdődtek. Az 1775-ben Kolozsvárott felállított sebésziskolát 1872-ben orvosi karrá alakították.
A tőkés fejlődés a társadalom átalakulásával, a népesség települési és foglalkozási struktúrájának módosulásával, megnövekedett földrajzi és társadalmi mobilitással, az életkörülmények változásával járt. Mindezek az egészségügyre is jelentős kihatást gyakoroltak. A nagyipari munkásság jelentős része a fővárosban koncentrálódott.
Budapest nagyvárossá fejlődésével több közegészségügyi problémát kellett megoldani. Kiváltképpen a külvárosokban, ahol az egészségtelen életkörülmények (zsúfoltság, nedves, napfénytelen lakások, csatornázás, köztisztaság megoldatlansága, egészséges, tiszta ivóvíz hiánya, elégtelen táplálkozás) következtében, a lakosság egészségi állapota leromlott, terjedt a kolera. A kolerajárványok legyőzésére szanálások kezdődtek. Budapest első artézi kútját a Margitszigeten fúrta Zsigmondy Vilmos 1866-67-ben. A káposztásmegyeri vízmű a század utolsó évtizedében létesült. Néhány fejlődő vidéki ipari városunk egészségügyére nagy gondot fordított. Temesvár és Arad pl. a csatornázásban megelőzte a fővárost.
Az országos közegészségügy törvényhozás útján való rendezésének és a higiéné egyetemi oktatásának a kérdései hamar napirendre kerültek. Az 1866-os kolerajárványt követően a hazai orvostársadalom vezető személyiségei, az orvosképzési ügyek minisztériumi felelőse, Markusovszky Lajos és az orvosi kar tanárai, Balassa János, Korányi Frigyes, Jendrassik Jenő Emlékirat a közegészségi és orvosi ügy rendezése tárgyában címmel javaslatot terjesztettek fel a kormányzathoz, amelyben részletesen kifejtették a közegészségügy legsürgősebb tennivalóit, beleértve a tisztiorvos-képzést is. A beadvány következményeként 1868-ban létrehozták az Országos Közegészségi Tanácsot, amelynek tagjai, köztük az orvosi kar tanárai, véleményezési és indítványozási feladatkört töltöttek be az egészségügyi kérdésekben, és részt vettek a közegészségügyi törvény előkészítésében.
Az orvosi kar javaslatára az államorvostan tanszékét szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra. Az önálló Közegészségtani Tanszéket és Intézetet, az elsők között a világon, 1874-ben hozták létre. A közegészségtan 1875-től szigorlati tárgy lett.
A Tanszék és Intézet élére Fodor Józsefet hívták meg, aki nagyszabású tervezetben foglalta össze az intézmény feladatát. Ebben a világon elsőként vetette fel "központi észlelde" felállítását. A nemzet iránti elkötelezettsége meghatározó motívumként volt jelen munkáiban. "A ki hazáját és nemzetét híven szereti, az elkövet mindent, hogy a nép egészsége javuljon." "Az egészségesebb nemzet jobban fejlődhetik, művelődik, gazdagodik, mert népességének nagyobb része dolgozhat és kereshet, mert népe képesebb a munkára; az egészségtelenebb nemzet ellenben a művelődésben és a vagyonosodásban elmarad, mert népességének jó része gyenge, satnya, munkára nem alkalmas, és mert keresetéből sokat kénytelen a betegeskedők gyógyíttatására és eltartására fordítani." Fodor a higiéné minden területét az elmélyült tudós alaposságával és eredményességével művelte. Kutatásai során alapvető tudományos kérdések megoldásához is hozzájárult. Felülbírálta Pettenkofer talajelméletét. Megcáfolta az enterális kórokozók "talajban érés"-ének teóriáját. Rámutatott a talajszennyeződés járványtani jelentőségére. Felismerte a bakteriológia higiénés jelentőségét, a vér baktériumölő képességének a kimutatásával az immunológiát alapozta. Nagy aktivitással (és elsőként) szervezte meg az iskolaorvosi és egészségtan-tanári rendszert, a tisztiorvosok képzését és a honvédorvosi tanfolyamot. Szorgalmazta az egészségtani ismeretek, a gyakorlati higiéné terjesztését is. Intézete, ahol kiváló higiénés szakemberek nevelődtek, a hazai egészségtudomány központjává vált. Közéleti tevékenysége, közegészségügyi kérdésekben szaktanácsadói közreműködése, törvényelőkészítő munkálkodása, nemzetközi tudományszervező aktivitása hatékonyan járult hozzá a hazai egészségügy minden területének az előreviteléhez.
Az 1876. XIV. törvénycikk nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi egészségügyi törvényalkotás történetében is fontos állomás. A törvény első része az egészségügyi intézkedésekkel foglalkozik. Az elsők között mondja ki, hogy a közegészségügy vezetése állami feladat. Intézkedésre kötelezi a hatóságokat, előírja felügyeleti kötelességeiket. Foglalkozik a gyermek- és iskola-egészségüggyel, előírja a hét éven aluli gyermekek gyógykezelését, a dajkaság ellenőrzését, az iskolák közegészségügyi felügyeletét. Intézkedik a börtönök közegészségügyi ellenőrzéséről. Tárgyalja az elsősegélynyújtás és a mentésügy megszervezését. Szabályozza az orvosi gyakorlatot, hazai vagy honosított oklevélhez köti, a szülésznői gyakorlathoz is előírja a képesítést, megtiltja a kuruzslást és a közegészségügyi szempontból kifogásolható gyógyszerek árusítását. A kórházak létesítésének feltételeként szabja meg a belügyminiszteri engedélyt, intézkedik a felügyelet módjáról. A vasút- és hajózás-egészségügyet állami felügyelet alá helyezi. Elrendeli a járványos betegségek bejelentési kötelezettségét, a járványokkal kapcsolatos teendőket. Tárgyalja a himlőoltást, előírja a gyógyfürdőkkel kapcsolatos követelményeket. Meghatározza a halottakkal és a temetőkkel kapcsolatos teendőket. A gyógyszerészetet az állam felügyelete alá helyezi.
A törvény második része a közegészségügyi szolgálatot szabályozza. Minden város és legalább 6000 lakosú községnek kötelessége orvost tartani, az 1500 lakost számláló községeknek pedig szülésznőt alkalmazni. A törvényhatóságok közegészségügyi szolgálatáról is rendelkezik, szakközege a megyei, városi, járási tisztiorvos. Kimondja, hogy az ország közegészségügye felett a belügyminiszter gyakorolja a felügyeletet.
A törvényt a megelőzés alapelve hatotta át. Kerettörvény volt, az intézkedések szükségességét, a végrehajtásukért felelős szerveket írta elő, teret engedve a tudomány fejlődésének és a helyi viszonyoknak megfelelő alkalmazásnak.
Az egészségügyi alaptörvény, bár szűkre szabott költségvetési keretekkel, nem kevés nehézséggel (végrehajtásához számos helyen nemcsak az anyagi, hanem a személyi feltételek is hiányoztak), de módot adott a fejlesztésre, a járványvédelem sikeres megszervezésére. A környezet-higiéné tanítása, az egészségügyi népgondozás megszervezésének előkészítése is hozzájárult, hogy az eredmények lassanként a hivatalos statisztika számoszlopaiban is jelentkeztek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az egészségügyi viszonyok általános mutatói között nagy egyenetlenségek húzódtak meg.
A főváros fejlődésével szükségessé vált a betegszállítás és életmentés megszervezése. 1877-ben Kresz Géza fővárosi tisztiorvos vezetésével kezdte el működését a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület. A Magyar Vöröskereszt elindította a világi ápolónők rendszeres képzését.
1884-ben az ipartelepek engedélyezésekor törvény szabta meg az egészségvédelmi intézkedéseket. 1891-ben törvény rendelte el az ipari munkások kötelező betegbiztosítását. Néhány ágazattól eltekintve az összes munkás- és alkalmazotti biztosítót az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárba tömörítették. 1893-ban az ipari balesetek megelőzésére tett intézkedések ellenőrzésére iparfelügyelőket rendeltek az üzemekbe.v Az 1886-ban megalakult az Országos Közegészségügyi Egyesület, amelynek fő tevékenysége az előző évi kongresszuson Markusovszky és Fodor által szorgalmazott egészségügyi ismeretterjesztés lett. Sajtóorgánuma a Fodor szerkesztésében megjelent Egészség c. lap volt. 1887-ben törvény tette kötelezővé a csecsemők himlőoltását és a gyermekek újraoltását. A kiváló magyar patológus, Pertik Ottó vezetésével 1889-ben megalakult a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézet, amely néhány év múlva megkezdte a rendszeres vízvizsgálatokat. 1890-ben felállították a Pasteur Intézetet, amelynek vezetője az Intézet felállítását szorgalmazó, a veszettség elleni oltóanyag előállítási módszerét továbbfejlesztő Hőgyes Endre lett. A diftériahalandóság csökkentésében nagy érdemeket szerzett az intubatio és a serotherapia hazai bevezetésével ifj. Bókai János.
Megnőtt a kórházak iránti igény. A szegényház és a kórház funkció szétválasztása már 1856-ban megtörtént. A legnagyobb kórház ekkor az 1798-ban elkészült Rókus kórház volt. A XIX. század utolsó két évtizedében épült a Szent István Kórház (1885), a Szent László Kórház (1894), a Szent Margit Kórház (1897) és az új Szent János Kórház (1898).
A század második felétől nagyobb figyelmet fordítottak a gyermekvédelem ügyére is. Szalárdy Mór szorgalmazása nyomán alakult meg 1885-ben a Fehér Kereszt Egyesület. 1901-ben állami feladatnak határozta meg a törvény a hatóságilag elhagyott gyermekek védelmét. A nagyvárosi léttel járó prostitúció következményeként terjedtek a nemibetegségek. Visszaszorításukra 1893-ban létesült a felvilágosító tevékenységet folytató Teleila.
Chyzer Kornél kezdeményezésére született meg az 1898-as törvény, amely elrendelte az Országos Betegápolási Alap létrehozását. Az Alap megszüntette az egyes megyék hátrányos helyzetét. Minden szegény beteg ápolási költségét megtérítette az állam, és hitelt adott kórházfejlesztésre is.
Kemény harc folyt az urbanizációs hiányosságok nyomán fellépő, a kortársaktól szintén "morbus Hungaricus"-nak nevezett tuberkulózis ellen. A küzdelem megszervezését Korányi Frigyes indította el. Kezdeményezésére hozták létre 1902-ben az első hazai tüdőbeteg-szanatóriumot Budakeszin. 1906-ban pedig tüdőbeteg-gondozó intézetet állítottak fel Szombathelyen. Gyulán a város határában "népszanatórium"-ot építettek.
Az 1908:XXXVIII. tc. az 1876 után hozott intézkedéseket beépítette az egységes közegészségügyi törvénybe. A képzett orvosok számarányának növelését szolgálta az 1912-ben hozott törvény a pozsonyi és debreceni egyetem létrehívásáról.
Az egészségügyi alaptörvény megalkotásától határozott fejlődésnek indult egészségügy az I. világháború alatt leromlott. 1918-ban az egészségileg is legyengült lakosság körében a spanyolnátha szedte áldozatait.
A Tanácsköztársaság alatt tervezett fontos egészségügyi intézkedésekből csak kevés valósult meg.
A két világháború között a civilizációs vívmányok megjelenése és kiterjesztése folytatódott, ennek következményeként a járványos betegségek visszahúzódtak, csökkent a csecsemőhalandóság.
A trianoni határokon kívül rekedt és átköltözött pozsonyi (Pécs), kolozsvári (Szeged) egyetemek és az új debreceni számára kiépítették a klinikai telepeket. A közegészségügy fejlődésében jelentős szerepet játszott a Fodor József által felvetett "központi észlelde" megvalósítása, az Országos Közegészségügyi Intézet létesítése, amelyhez a Rockefeller-alapítvány adott támogatást. Az OKI 1927-ben kezdte meg működését. Első igazgatója Johan Béla lett.
Az 1925. évi XXXI. tc. szerint: " Az Intézet feladata a közegészségi tudomány gyakorlati előmozdítása, főleg a fertőző betegségek ellen irányuló védekezés irányítása, a közegészségügyi hatóságok támogatása, és közreműködés a közegészségügyi személyzet, különösen a tisztiorvosi kar megfelelő kiképzésében." Az Intézet fiókállomásokat létesített, laboratóriumi, tervező-szervező és oktatómunkát végzett, megszervezte a korszerű járványügyi jelentő- és nyilvántartó szolgálatot, az oltóanyag termelést és a kötelező védőoltások beadását. Terveket dolgozott ki az egészséges falusi ivóvízellátásra, a program végrehajtására. Ellenőrizte, engedélyezte és törzskönyvezte a gyógyszer-különlegességeket, szerobakteriológiai készítményeket. Megszervezte a tisztiorvos-képzést és továbbképzést, a védőnőképzést. Az egészségvédelem és felvilágosítás érdekében oktatóhelyeket szervezett, kiépítette a falusi zöldkeresztes egészségvédelmi hálózatot. A mintajárásokban, amelyeket a tisztiorvos vezetett, tanácsadókat alkalmaztak, védőnői szolgálatot, iskolafogászatot, tüdő- és nemibeteg-gondozót szerveztek, szanáló tevékenységet és egészségügyi felvilágosító munkát folytattak.
A levegő és a kifejezetten élelmiszer-higiénés vizsgálatokat az OKI magalakulását követően is a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézetben végezték.
1927-ben szerény mértékben bővítették a kötelező, betegségi és balesetbiztosításba bevontak körét, 1928-ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. Az Országos Munkásbiztosító Intézet helyébe az Országos Társadalombiztosító Intézet lépett. A világháború előtti években a bérből és fizetésből élők többségére kiterjedt a biztosítási rendszer, a lakosság több mint 50%-át kitevő mezőgazdasági munkások és a birtokos parasztság biztosítása azonban megoldatlan maradt. A társadalom legfelső rétege a drága magánorvosok és -szanatóriumok szolgáltatását vette igénybe.
1936-ban kötelezővé tették a diftéria elleni védőoltásokat, amelyek oltóanyagát Tomcsik József módosított eljárásával állították elő.
A szakorvosképzést először 1924-ben, majd részletesen 1936-ban szabályozták. A hatósági orvosi szolgálatról az 1936. XI. tc. rendelkezett, amely lényegében 1949-1950-ig változatlan maradt.
A magyar orvosok szervezett érdekvédelmére 1936-ban létrehozták az Orvosi Kamarát.
1940-ben az egészségvédelmi törvénnyel egységesítették az egészségvédelmi szolgálatot.
Az 1940. VI. tc. előírta a tbc-ben és nemibetegségben szenvedők kötelező gyógykezelését és ezeknek a megbetegedéseknek a bejelentését.
A háborús évek alatt épült a Magdolna Baleseti Kórház (1940) és a Kútvölgyi Úti Kórház (1943).
A javuló egészségügyi helyzet a II. világháború végére, különösen amikor hadszíntérré vált az ország, ismét leromlott.
1945 után a közegészségügyi munkát az újjáalakult Országos Közegészségügyi Tanács is segítette. Programot dolgoztak ki a kórházügy és az egészségügyi ellátás megszervezésére. 1948-ban kormányrendelet államosította, egységesítette és vonta az Országos Mentőszolgálat alá a Mentő Egyesületeket. 1949-ben újjászervezték az Országos Közegészségügyi Intézetet, de a tanácsi rendszer bevezetésével a tisztiorvosi hivatalokat osztályként besorolták a tanácsokba.
Az országos feladatköröknek a Népjóléti Minisztérium körébe történő átcsoportosításával párhuzamosan szovjet mintára megindult a társadalombiztosítás különböző formáinak az egységes rendszerben történő megszervezése. A biztosító intézeteket államosították, az Országos Társadalombiztosító Intézet kivételével meg is szüntették, feladatkörüket az OTI-ra ruházták, intézményeiket pedig beépítették az állami egészségügy rendszerébe. Államosításra kerültek a feloszlatott szerzetesrendek kórházai és szociális intézményei is.
A Magyar Népköztársaság Alkotmányában jogszabály biztosította a dolgozók egészségvédelmét, amelyet széleskörű társadalombiztosítással és orvosi ellátással kívánt megvalósítani. A biztosításba bevonták a mezőgazdasági idénymunkásokat, majd a termelőszövetkezeti parasztságot, de a nyugellátásban részesülőket, a tanulókat is. A kisiparosok önkéntes alapon köthettek biztosítást. A dolgozók munkakörülményeiről való gondoskodást, különös tekintettel a nők és a fiatalkorúak munkavédelmére, a Munka Törvénykönyve jogszabályban biztosította.
1949-ben létrehozták a munkaártalmak megelőzésével, a foglalkozási betegségben szenvedők ellátásával, a munkaegészségügyi viszonyok kutatásával, a munkaegészségügyben dolgozók továbbképzésével foglalkozó Országos Munkaegészségügyi Intézetet, a munkavédelem műszaki megoldásainak a kidolgozására pedig a Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézetet.
1950-ben törvénymódosítással a Népjóléti Minisztériumot az Egészségügyi Minisztérium váltotta fel, amelynek hatáskörébe vonták többek között az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyermeknevelő- és oktatási intézmények egészségügyi ellátásának főfelügyeletét. 1951-ben a tudományegyetemek orvosi karait szovjet mintára önálló egyetemekké szervezték.
1950-ben felállították az Országos Élelmezéstudományi Intézetet, amely 1954-től Országos Élelmezés és Táplálkozástudományi Intézetként folytatta működését. 1951-ben rendelettel intézkedtek az Országos Közegészségügyi Tanács helyébe szervezett Egészségügyi Tudományos Tanácsról.
A Szovjetunióban alkalmazott szervezeti megoldás átvételével 1951-ben rendelet hozta létre az Állami Közegészségügyi Felügyeletet, amelyet az egészségügyi miniszter irányított a minisztériumban működő közegészségügyi főfelügyelő és helyettesei útján. Tennivalóit a fővárosi, megyei és megyei jogú városi Közegészségügyi és Járványügyi Állomások, ill. a járási, járási jogú városi, kerületi egészségügyi osztályok, csoportok keretében működő állami közegészségügyi felügyelők látták el. A munkájukra vonatkozó eljárási szabályokat az egészségügy-miniszter határozta meg. Az ÁKF intézkedési és szankcionális jogkörrel rendelkezett. Kezdetben a közegészségügyi felügyelők és az egészségügyi osztályok higiénikusi munkát végző előadóinak a feladatköre nem volt elhatárolva. Később a közegészségügyi felügyelők munkája az új létesítményekkel, átalakításokkal kapcsolatos jóváhagyó tevékenységre irányult. A közegészségügyi ellenőrzés és a járványügyi munka bővülése következményeként a járványügyi tevékenységet a megyékben különválasztották. Utasítás rendelte el az egészségügyi osztályokon az epidemiológusok alkalmazását. A higiénikusok és epidemiológusok munkájának szakszerűségét gátolta a megfelelő laboratóriumi bázis és a szakosítás hiánya. Ennek a hiányosságnak a szervezeti előfeltételeit kívánta az 1954-es határozat kiküszöbölni a fővárosi, megyei, megyei jogú városi közegészségügyi-járványügyi állomások létesítésével, amelyek az egészségügyi osztály szakintézményeiként átvették azok higiénikusait és epidemiológusait. Megindult a szakterületeknek megfelelően a higiénikusok szakosítása is. A közegészségügyi-járványügyi hálózat kifejlesztésével számos közegészségügyi jogszabály született, többek között a vízellátás, élelmiszeripar és kereskedelem, vendéglátás, járványügy, stb. területén. Nagy fejlődés következett be a védőoltások terén. 1953-ban rendelet született a védőoltások átfogó szabályozására, amely nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredménnyel járt. Világviszonylatban is elsők között vezették be a gyermekbénulás elleni tömeges védőoltásokat.
1952-ben rendelet vezette be a körzeti orvosi rendszert. Az orvosok megterhelését csökkentette a körzeti orvosi ápolónők beállítása. Lépéseket tettek az alapfokú ellátás szakosítására. A szakrendelő-hálózat fejlődését korszerű rendelőintézetek építése követte. 1953-ban meghatározták az üzemi egészségügyi szolgálat gondozási tevékenységének az irányelveit. 1959-ben gyorsították az ipar- és üzem- és iskolaegészségügy fejlesztését, kiépült az iskolafogászat, bővítették a gyermekgyógyászati rendelő- és betegellátási intézményeket, a gyermekszanatóriumi hálózatot, stb.
A baleset-elhárítás és a munkavédelem kérdéseinek a megvitatására és rendezésére 1960-ban létrehívták az Országos Munkavédelmi Bizottságot. Az 1957-ben létrehozott Központi Sugárbiológiai Kutató Intézetből jött létre később az Országos Sugáregészségügyi és Sugárbiológiai Kutató Intézet. A hatvanas évek végétől visszaállították az orvostudományi társaságok működését, a külföldi szakmai kapcsolatok és továbbképzések nagyobb lehetőséget kaptak.
A szocialista egészségügyet átfogóan az 1972. II. törvény szabályozta.
A hetvenes és nyolcvanas években kórházépítési programot hajtottak végre, megvalósították az integráció elvét, az addig elkülönülve működő kórházi és rendelőintézeti tevékenységet egy szervezeti egységben összpontosították, reformokat hajtottak végre az orvosképzésben, megteremtették a továbbképzés egyetemi formáját, megvalósították a középkáderképzés főiskolai szintjét.
A rendszerváltást követően az 1991: XI. tv. létrehívta az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot. Ennek értelmében a közegészségügyi, járványügyi és egészségvédelmi (népegészségügyi) tevékenység irányítása és felügyelete, valamint az egészségügyi ellátás felügyelete állami feladat, amelyet az állam a népjóléti miniszter közvetlen irányítása alatt álló helyi Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat révén lát el, országos szinten megteremtve az országos tisztifőorvosi tisztséget.
A kórházi ellátásban új lehetőségek teremtődtek a magán- és alapítványi kórházak engedélyezésével. Megteremtődött a háziorvosi rendszer, széles teret kapott a magánpraxis, új formák jelentek meg a betegbiztosításban. 1993 óta az Országos Orvosi Kamara bejegyzése nélkül senki sem folytathat sem köz-, sem magángyakorlatot.

A felhasznált irodalom:
Az ősi magyar hitvilág. Vál. és szerk. Diószegi Vilmos Gondolat, 1978.
Birtalan Győző: Adatok a két világháború között Magyarországon végzett szervezett egészségvédelmi tevékenységre. In: Orvostörténeti Közlemények 87-88. 1979.
Birtalan Győző: Az egészségügy története In: Schultheisz Emil - Birtalan Győző: Orvostörténelem (jegyzet)
Buda város jogkönyve. Szerk.: Blazovich László, ford. Schmith József Szeged, 2001.
Demkó Kálmán: A felső-magyarországi városok életéről a XV-XVII. században. MTA Budapest, 1890.
Generale normativum in re sanitatis Ford. Balázs Péter Magyar Tud Tört. Int. Piliscsaba-Budapest, 2004.
Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története Akadémiai K. Budapest, 1953.
Hahn Géza: A magyar egészségügy története. Medicina, Budapest, 1960.
Hahn Géza, Melly József: Fodor József élete és munkássága Akadémiai K. Budapest, 1965.
Honoris causa Szerk. Virágh Zoltán Magyar Higiénikusok Társasága Budapest, 1993.
Kapronczay Károly : Fejezetek 125 év magyar egészségügyének történetéből. Budapest, 2001.
Magyar Közlöny 37. 1991.
Magyar Művelődéstörténet I-V. Szerk. Domanovszky Sándor Magyar Történelmi Társulat Budapest, é.n.
Magyar Művelődéstörténet. Szerk. Kósa László. Osiris Budapest, 2000. Az egészségügyre vonatkozó fejezetek
Magyarország története I-XIII. Szerk. biz. eln. Pach Zsigmond Pál Akadémiai K. Budapest, 1978-1989. Az egészségügyre vonatkozó fejezetek.
Schultheisz Emil: A medicina Magyarországon a kezdetektől az orvosi kar megalapításáig In: Schultheisz Emil - Birtalan Győző: Orvostörténelem (jegyzet)
Takáts László: Az egészségügy szervezése a Rákóczi szabadságharc idején In:Rákóczi tanulmányok szerk. Köpeczi Béla_ Hopp Lajos- R. Várkonyi Ágnes Akadémiai, Budapest, 1980.
Fogalomtár:
Generale normativum in re sanitatis: Az egészség ügyének általános szabályzata, 1770-ben Mária Terézia bocsátotta ki
Infectionsordnung: járványügyi szabályzat
Ordo pestis: "pestis rendelet"
Városi statútum:: a városi magisztrátus által hozott helyi hatáskörű rendelet