Ismeretesek azonban olyan titokzatos járványok is, amelyekrôl korábbról sincsenek hírek, és késôbb sem fordultak elô többé, megjelentek, majd teljesen eltuntek. Ezek egyike a hírhedett angol izzadás (sudor anglicus), amely 1455 és 1552 között, öt nagy járvány-hullámban lépett fel. Az elsô a katonák között indult, gyors szóródásával, hatalmas pusztításával a hadsereget teljesen szétzüllesztette és egész Angliát elárasztotta. Az elsô héten Londonban 2 Lord Mayor és 6 városi tanácsúr esett áldozatául, el kellett halasztani VII. Henrik koronázását, az iskolákból, egyetemekrôl a diákok, tanárok elmenekültek. A betegség hirtelen hidegrázással, magas lázzal és gyengeséggel kezdôdött, szívtáji fájdalom, szívdobogás, hányás, fejfájás voltak további jelei, a delírium sem volt ritka. Jellegzetes volt a lázzal egyidejuleg fellépô, nagymérvu, profúz izzadás. Gyorsan jött a halál. Néhány, minden bizonnyal túlzó leírás szerint „100 beteg közül jó, ha egy életben maradt". Védettséget nem hagyott hátra, egy járvány alatt 2-3 ismételt megbetegedés sem volt ritka.

1552-ig, 10-15 éves idôközökkel, még további négy alkalommal robbant ki járvány. A kontinensre elsôként a 3. hullám csapott át, a 4. viszont, amelyik 1529-ben kezdôdött, egész Európát elárasztotta. Feltételezik, hogy ez akadályozta meg a török hadsereget Bécs elfoglalásában. Az utolsó járványkitörés 1551-ben volt, ismét szörnyu pusztítással járt, de kizárólag Angliában.

A pestis az ókorban fôleg Dél-Európát, a Római Birodalmat és Bizáncot sújtotta. A VI–XVII. sz. között azonban elárasztotta és folyamatosan uralta egész Európát. Áldozatainak számát – az 1347-1668 közötti idôszakban – 25 millióra teszik. A munkaképes lakosság pusztulása miatt a termelés a mezôgazdaságban visszaesett, a járvány és az éhínség súlyos válsághelyzetet teremtett Európa-szerte. Az állandó létbizonytalanság és halálfélelem talaján torz indulatok hatalmasodtak el, pusztító és önsanyargató mozgalmak sepertek keresztül a kontinensen, féktelen zsidóüldözések, flagellánsok vándorlásai, stb. A muvészetekben a halál és az elmúlás gondolata dominált (danse macabré), a hitéletben pedig mind inkább elôtörtek és egyre nagyobb teret nyertek a korábban lappangó, a hivatalos egyházi tanoktól eltérô, „eretnek" irányzatok, a bogumilok, a katharok, az albigensek, a valdensek mozgalmai, a huszita népfelkelések és a protestantizmus más szálláscsinálói.

A betegség a XVIII. sz. végére kelet felé fokozatosan kiszorult Európából, a járványok titokzatos megszunésére nincs biztos magyarázat.

A lepra (scabies norvegica) a középkorban egész Európában igen elterjedt volt. A betegeket leprosoriumokba kényszerítették, ahol a maguk, meglehetôsen szigorú törvényei szerint éltek, a társadalomból kirekesztve, koldulásból tengették életüket. Napjainkra fokozatosan ez is eltunt Európából, az ok itt is jórészt ismeretlen.

Számos probléma tisztázatlan a középkorban gyakori, hírhedett „táncôrület" mozgalmak körül is („Szent János tánc", „Szent Vitus tánc", tarantismus, stb.). Az események, amelyek idôrôl-idôre Európa különbözô részein robbantak ki, nagy tömegeket ragadtak magukkal, gyakran gyermekeket is. Az összeverôdött sokaság táncolva, rángatódzó mozgások közepette vándorolt városról-városra; többen önkívületi állapotba kerültek, és nem volt ritka a kimerültség miatti halál sem. A kutatók egy része a jelenséget tömeges funkcionális, hisztériás reakciónak véli, amit a ragályos betegségektôl való rettegés, a nyomor, a terror együttese váltott ki, míg mások a tünetek alapján nem zárják ki, hogy valamely fertôzô kórkép sajátos neurológiai manifesztációjáról lehetett szó.

Az encephalitis epidemica Economo szintén a rejtélyes fertôzô betegségek közé tartozik. 1792-tôl szerepel az orvosi irodalomban, korábban komatózus álomkórnak (coma somnolentum) nevezték. 1802-ig Németországban, Olaszországban és Franciaországban számos kisebb járványt észleltek, majd 1917-ig nem volt fellelhetô. Az esetek az 1919. évi, „spanyol” influenzajárvánnyal kapcsolatosan (?) szaporodtak meg újra, Európában és Amerikában egyaránt. Késôbb ismét fokozatosan eltunt, most évtizedek óta nem fordul elô. A kórokozó kimutatására irányuló vizsgálatok sikertelenek maradtak.

A subacut sclerotizáló panencephalitis (SSPE) körül is sok kérdés tisztázatlan. Ezt a gyermekkori betegséget jellegzetes, típusos tüneteivel, biztosan halálhoz vezetô, lassú lefolyásával új kórformának kell tekinteni, hiszen a XIX. sz.-ban már igen magasan fejlett neurológia (Charcot!) korábban nem említi. Az ellenanyag-titereknek a betegség alatti extrém emelkedése a kanyaró etiológiai szerepét látszott igazolni. A hipotézis ellen szól, hogy a morbilli az ember ôsrégi betegsége, amit már Kr.u. 800 táján, majd az 1600-as években leírt elôbb Rhazes, majd Sydenham, míg ez a sajátos neurológiai kórkép csak az 1930-as években lépett fel elôször. Az esetszám elôbb növekedett, majd fokozatosan csökkent, napjainkra pedig teljesen eltunt. Megszunését a védôoltással magyarázzák. Ez a feltételezés nehezen elfogadható, hiszen az oltással is élô morbillivírus jut a szervezetbe.

Járványok

A magyar történelemben is ismert néhány meghatározó befolyású epidemiológiai esemény, amelyekkel kapcsolatosan szintén felmerülhet a „mi lett volna, ha..." történelmietlen, de érdekes kérdése.

A Nándorfehérvár ostromát lezáró járvány, ami minden bizonnyal pestis lehetett, ugyan a magyarok számára hozta meg a sikert (és a déli harangszót!), de Hunyadi János és Giovanni di Capistrano halálával két olyan vezéregyéniség esett áldozatul, akik késôbb, a nehéz, zavaros idôkben biztos kézzel irányíthatták volna az ország sorsát.

I. Miksa, szerény tehetségu, második Habsburg királyunk 1566-ban Európa különbözô tájairól összeverôdött zsoldos hadsereggel hadjáratot indított Buda felszabadítására. A próbálkozás azonban csúfos kudarcba fulladt. A gyôri és a komáromi táborban kiütéses tífuszjárvány tört ki, a halottak száma 30 000 körülire rúgott. A sereg szétzüllött anélkül, hogy hadi eseményben részt vett volna. A szétszóródó katonák viszont Nyugat-Európában mindenütt elterjesztették az oszmán csapatok által Magyarországra már korábban behurcolt, és itt már endémiás kiütéses tífuszt. A betegséget ekkortól kezdik morbus hungaricus-nak nevezni.

A pestis folyamatos jelenlétérôl és pusztításáról hazánkban 1095 óta vannak adatok („Szent László füve pestis ellen"). A betegség különösen katasztrofális szerepet játszott történelmünk igen jelentôs szakaszában, a Rákóczi szabadságharcban (1703-11). A járvány, amelyet a háborús viszonyok tovább gerjesztettek, az egész országot és Erdélyt is elárasztotta, és a hadi eseményeket mindvégig kedvezôtlenül befolyásolta. Az ország akkori 3 millió lakosa közül 300 000 pusztult el a betegségben, polgári egyének, katonák egyaránt (Vak Bottyán). A kurucok anyagi és katonai helyzete egyre romlott, az ellátási nehézségek mind inkább növekedtek, és az egyre reménytelenebb helyzetbe jutott alakulatok katonái a pestistôl való félelmükben sorra elszökdöstek. Ez vezetett végül elôbb Érsekújvár elestéhez, majd a katonai összeomláshoz, Nagymajtényhoz. Rákóczi fejedelem huséges kísérôje, a magyar irodalom kiemelkedô személyisége, Mikes Kelemen szintén pestisben halt meg, 1722-ben Rodostóban.

Egy további, hazai vonatkozású epidemiológiai adat bizonytalan és lehetséges, hogy a legendák világába tartozik csupán. Ismeretes, hogy 1849-ben, az ekkor zajló 2. nagy kolera világjárvány idején, az orosz intervenciós csapatok a betegséget hazánkba is behurcolták (l. Jókai: A kôszívu ember fiai). Az a hír járta, hogy az orosz katonák közötti tömeges megbetegedések miatt Paszkievics herceg a csapatok visszavonását javasolta volna a cárnak, erre azonban Világos után már nem volt szükség. Az ide vonatkozó feljegyzéseket, úgy hírlik, a szentpétervári katonai iratok között találták meg. Mi lett volna, ha...?

*

A pusztító epidémiákkal szemben teljesen kiszolgáltatott ember a védekezésre számos sikertelen, nemegyszer ellenkezô hatást kiváltó próbálkozásokat tett. A leggyakoribb reakció a pánikszeru menekülés volt, ami nyilvánvalóan inkább a járvány további szóródását segítette elô, és hasonló következményekkel jártak a vallásos indíttatású védekezések (körmenetek, zarándoklatok) is. Az Európát évszázadokon át rémületben tartó pestisre emlékeztetnek a szerencsés megmenekülés reményében tett fogadalmak napjainkban is még sok helyen fennálló jelei, a „pestis"- vagy „Szentháromság oszlopok", és ilyen fogadalomból született az évente megrendezésre kerülô, híres oberammergaui passiójáték is.

Az elsô, mindmáig ésszeru és sikeres járványellenes intézkedésnek a 40 napos zárlat, a karantén tekinthetô, ezt a Velencei Köztársaságban vezették be és alkalmazták elôször az 1300-as években.

Irodalomjegyzék:

Magyary-Kossa: Magyar orvosi emlékek, I -IV kötet

Hans Zinsser: Rats, Lice and History, Little Brown and Company, Boston, New York, Toronto, London, 1963 (renewed ed.)

Allan Chase: Magic Shots, William Morrow and Company, Inc.New York 1982

Schreiber W., Mathys FK.: Infectio. Ansteckende Krankheiten in der Geschichte der Medizin, 2. Auflage, Editiones Roche, F.Hoffmann – La Roche & Co. AG, Basel 1987.