Most sokan gondolkodnak, töprengenek rémülten, hogy akkor miképpen is lesz, és hogyan tovább. S hogy akkor vegyünk-e, vagy eladjunk inkább. Tartsuk bankban a pénzt, vagy vigyük haza a cihába. S hogy mit tanácsoljunk a gyereknek, orvosnak menjen-e (persze azért, hogy friss diplomával a kezében azonnal elmenjen külföldre), vagy legyen inkább asztalos, mert mesterember már nincsen az országban.

Minden ilyen elgondolás, jövőkép és tervezgetés hamis, vakvágány, tévedésen alapul.

Alapítványt kell csinálni. Sőt a legjobb, ha megspóroljuk az alapítvány létrehozásával járó futkosást, idegeskedést és költséget! Be kell lépni a már készen álló és remekül működő Érző Szív Alapítványba!

Itt van ugye ez az Érző Szív. Békéscsabán. Érez ez a Szív, érzi mindenki nyomorúságát, gondját-baját, fájdalmát. És segít, ott, ahol tud.

Itt van mindjárt ennek az újkígyósi kisgyereknek az esete. Megszületett szegény, nyitott gerinccel, és az édesanyja, aki hallott már az Érző Szív jóságáról és segítőkészségéről, mindjárt fel is kereste a meleg, dobogó szívet, tudnának-e segíteni.

Tudnak.

És tényleg tudtak!

Munkához láttak, és rövid idő alatt összegyűjtöttek a kisgyerek számára 1 090 000, azaz egymillió-kilencvenezer forintot. Összegyűjtötték hamar, mert az emberek még ebben a rémes világban is jók és becsületesek, adakozók és érző szívűek. És adtak…

Összegyűlt tehát a pénz, egymillió-kilencvenezer forint. Az alapítvány munkatársai elmorzsoltak egy-egy könnycseppet arcukon, amely könnycseppet Érző Szívük gyengédsége, jósága varázsolt oda, majd hívták a nyitott gerinccel született kisgyermek édesanyját, s mondták, el-elcsukló hangon, úgy, ahogy Gyurcsány Ferenc be szokta jelenteni közlekedési miniszterének lemondását, hogy összegyűlt sok pénz, és útban a segítség.

Az anya pedig boldog volt, nyilván. Már amennyire boldog lehet az ember, ha súlyos beteg a gyereke.

S végül megtörtént a nagy találkozás, és az Érző Szív átnyújtott beteg gyermek édesanyjának 220 000, azaz kettőszázhúszezer forintot.

A többi – mondták – az alapítvány működési költségére kell. Mert még egy Érző Szív sem doboghat csak úgy, magától. Egy Érző Szívnek is szüksége van kaviárra, pezsgőre, jó kocsira, meleg lakásra, esti szórakozásra, utazgatásra, kikapcsolódásra és gondtalan öregkorra, különben vagy megszűnik dobogni, vagy elmúlik belőle az Érzés, és önző lesz meg kegyetlen meg gyűlölködő.

Így aztán, amit az érző szívű emberek összeadtak egy beteg gyereknek, annak háromnegyedét eltették maguknak. És közben el-elcsuklott a hangjuk önnön jóságuktól, és várták a hálát, a vállveregetést.

Ám a beteg kisgyerek édesanyja nem értette a dolgot. Az jutott eszébe, hogy jelen felállásban ő – illetve szerencsétlen beteg gyermeke – támogatta meg az Alapítványt 870 000, azaz nyolcszázhetvenezer forinttal.

És az anya, haragjában és felháborodásában és kétségbeesésében, az ügyészséghez és az APEH-hez fordult, hogy szolgáltassanak neki igazságot.

S a szigorú ügyészség s a még szigorúbb APEH, amely számon tartja azt is, ha elutazunk családostul Érdligetre, s mindjárt megkérdezi, honnan volt pénzünk erre a luxusútra, nos, a szigorú állami intézmények szigorúan megvizsgálták az esetet, és közölték az anyával, hogy az alapítvány mindenben törvényesen és jogszerűen járt el, s minden rendben van. De – mondták az anyának –, ha van még kedve, nyugodtan forduljon bírósághoz, hogy a bíróság is megvizsgálhassa a dolgot, és a bíróság is kimondhassa, hogy alapítvány mindenben törvényesen és jogszerűen járt el.

Az anyának nem volt kedve.

Így állt helyre a világ rendje.

S az Érző Szív most kicsit fel van háborodva, hogy rosszakat gondolnak róla, és enyhe nyomást érez szívtájékon, úgy hörpinti fel pezsgőjét. (Eszébe sem jut, hogy rémült szegények üres levesét hörpöli…)

Ennyi a történet.

Ezért mondom, hogy be kell lépni az Alapítványba. Világgazdasági válság ide vagy oda, beteg gyerekek és adakozó emberek mindig lesznek. S ameddig ez így van, addig jól meg lehet élni, ha elég nagy gazember az ember.

Az üzlet megy tovább